Hello, világ!

2008. november 1. - a kiírt nap

Reggel magzatvíz-vizsgálatra rendelt be a doki. Kellemetlen volt. Mondogatták már előtte, h a vizsgálat után megszülök, nem igazán hittem el. Anyuékhoz mentem pihenni. Fájt a hasam, hol nagyon, hol éppenhogy éreztem.  Ebéd után már nagyon bekeményedett a pocakom, a baba sem mozgott egyáltalán. Egyfolytában pisilni jártam, de nem éreztem magam különösebben rosszul, sem "máshogy".

Negyed 4 volt, mikor ismételten a fürdőbe vettem az irányt, de megtorpantam a küszöbön: elfolyt a magzatvizem. Felgyorsultak az események: már elhittem, h szülni fogok. Gyors telefon S-nek haza, h szülünk, Apu indul érte, szedje össze a holmim. (Haláli nyugalomban vette fel a telefont, mikor kiböktem, mi van, enyhén idegessé vált.) Közben teló J-nak, mert megígértem. Gyors zuhany, közben már 2 perces fájások. Felöltözni már nem bírtam egyedül, Anyu, D. öltöztettek, közben megérkezett Apu S-sel. Nehéz volt eljutni az autóig, intenzív fájásaim voltak. Bár Apu volt az idegesebb, nem is én. A kórházba beérve S. keresett 1 szülésznőt, aki bekísért valami rettentő szűk szobába, adott egy hálóinget, h öltözzek át, mindjárt jön. Végtelen hosszúnak tűnt az idő a visszatéréséig, már 1 perces fájásaim voltak.

4-kor feküdtem fel a szülőágyra. A szülésznő  rámtette a ctg-t, bekötötte az infúziót, megvizsgált, majd telefonozott a dokinak. Közben adminisztráció történt, minden hülyeséget százszor megkérdeztek, már az őrület szélén voltam a fájdalomtól, de nem hagytak békén. Borotválás megtörtént, beöntésre szerencsére nem volt idő. Doki megérkezett, megvizsgált, mondta, h öltözhet is apuka. Aztán elkezdődött...

16:45-kor az 5. tolófájásra megérkezett a babánk, hirtelen megszűnt minden fájdalom. A hasamra tették ezt a pinduri, nagyon lila, kicsi lányt, aki ott már nem sírt... Én annál inkább. Hamar elvitték, Apát is kiküldték. Engem helyretettek, végtelennek tűnő ideig varrtak. Nem volt egy leányálom, behunytam a szemem, próbáltam másra gondolni, erre folyamatosan szólítgattak, h jól vagyok-e. 2 órát töltöttem megfigyelés alatt, aztán kitoltak a folyosóra, ott várt a családom. Apa puszilgatott, és mondogatta, h büszke rám, Apu szeme legnagyobb meglepetésemre csupa könny volt... Közben a telefont a fülemre tették, J. volt. Nem voltam magamnál a sok fájdalomcsillapítótól, amit az utómunkálatok során kaptam, nem emlékszem, mit beszéltünk. Úgy ottmaradtam volna akár egész éjjel. Bármit, csak ne kelljen egyedül lennem. De hamar betoltak egy zsúfolt szobába. Életem legszörnyűbb éjszakája, majd legborzasztóbb 4 napja következett. Gyűlölöm a kórházakat, a többiről meg ne is beszéljünk.

Szombaton szültünk, csütörtökön jöhettünk haza. Baba nagyon besárgult, szolizott is, de emiatt szerencsére nem kellett több időt a nyomornegyedben tölteni.

Úton...

Élveztem a terhesség minden egyes pillanatát. 16 hetesen az első pici mozgásokat, a folyamatos csuklást, még azt is, mikor nem egyezett az "időbeosztásunk". 24 hetesen megtudtam, h kislány... Repültem a boldogságtól: mindig kislányra vágytam, megadatott! Hamar eltelt a 9 hónap, nem is gondoltam volna egészen addig, h így megy az idő. Igazán sajnáltam, h letelt. Jól éreztem magam, szerettem a pocakosságot, persze már vágytam a megismerésre. Vágytam, de féltem. Persze elkerülhetetlen volt. Szerencsére :)

Meg fogok születni!

2008. márciusa...

Pozítiv lett! A 3. teszt... Nincs mese, kisbabánk lesz. Hiába a 1,5 hónap ismertség, nekünk kettőnknek lesz 1 kicsi babánk. Így alakult, a sors akarata, nincs jogunk beleavatkozni. Na nem mintha szeretnénk... Elfogadjuk, elfogadtatjuk, megoldjuk! Új élet... neki, nekünk. Ám legyen! Egyet ígérhetünk: szeretni fogunk...